Bim-balabim-bim-bim. 6 óra 42 perc. Különös, hogy valakinek nem 5-ra vagy 0-ra végződő percben csörög az ébresztője, de Stephen precíz ember volt, 42 ébredés, (Ha már úgyis ez a szám az élet értelme, akkor miért ne legyen ez az ébredésé is egyben? Élni ébredünk fel.) 49, felöltözés (hét ruhája négyzetre összehajtva: alsónadrág, zokni, póló, nadrág, pulóver, cipő és sapka), 58-ra a kávé is lefő, hogy e számmal egyenlő pulzusszáma felszedjen még vagy tízet. Ezután megmossa borostás arcát, a csapból távozó víz órával megegyező örvényes távozása jobban felébreszti Stephent, mint maga a víz. Ebből fogja fel ugyanis minden reggel, hogy már a déli félteke hullámait szelik. Azt mesélik az Afrikába utazók, hogy az egyenlítő mentén élők azzal ejtik bámulatba a turistákat, hogy az egyik csap örvénye az óra járásával ellentétesen folyik, míg a két méterrel délebbinél már megegyező irányba. Persze Stephen mérnökemberként nem csapható be ilyen könnyen, a csap csapható: csak állítani kell a szerkezetén. Még egy kis tubifex a bettának, hákettőó a rododendronnak, szódabikarbóna a refluxra, mielőtt a fedélzetre lép a láb és utána Stephen összes többi testrésze. Egy-két hajszál csalódottan a padló hézagjába hull, irigykedve korábban még hű társait, akik a friss szélben úszhatnak. Élvezzék is ki ezeket az időket ezek a társak, mert ahogy Joyce írná, lassan már nem lesz Stephen és az ég között semmi: megkopaszodik. Most még ott vannak egy csoportban, alattuk lakó szervtársuk pedig mindeközben kíméletlenül mered az eddig nem tapasztalt tájra. Stephen barna szemtársai reménytelenül kutatnak társ után Ellsworth Land kietlen tájain, ugyanolyan magányosnak érzik magukat, mint a padló közötti hajtársai. Hajtársiasság. Stephen elméje talán az egyetlen része létének, mely nem érzi a csalódottság megfosztó karmait, a fagyos levegő kihegyezett körmeit. Elméje felfedező, mely a semmiben talál, a „van”-ban találni nem felfedezés, csak megtalálás. Őelméje egyből futna a semmibe a vanért, de a lába csalódottan teszi be a zsanért. Nem csoda, hogy Stephen agytekervényei fürgébbek, mint a 42-es lábfejei (a láb az élet értelme?): több falathoz jutnak. Míg előbbi napi tíz órában eszi Thomas Mann Varázshegyét, Salinger Zabhegyezőjét, Bronte Jane Eyre-jét, addig az utóbbinak csak szárazkenyér (jobb napokon rozs, de messze nem olyan romantikus, mint a Hamlet rozsmezői) és okra jut: még egy ok, hogy panasz legyen az okra és az okrára. Edison azt írta, hogy az ember vagy az agyát eteti vagy a testét. Szárazkenyér: 1093 találmány. Transzzsírok: 1093 halott talány minden órában.
Bam-bilim-bim-bamm-bamm. 8 óra 33 perc. Az ébresztőórát felriasztja a radar csipogása, hasonló a nyelvük, de mégsem értik egymást. Mint a német meg a francia. Az óra precizitása német származásra utal, a radar magamutogatása franciára. Sarki fuvallat Ausztrália irányából afrikai ütemre kopogtatja az amerikai hajó oldalát. A globalizáció szele, a szél globalizációja, Stephen ír beütése kíváncsi természetet adatott neki. Természete a kíváncsiság, kíváncsiság a természetre. Kíváncsiság, kíváncsiság, mennyire ostobán hangzó szó, pedig neki nincs ír beütése. Csak ír az agyadba mindig, hogy menj oda, nézd meg, szagold meg vagy akár kóstolj bele, mint Hamlet rozsmezőibe. Csak egy hamm lett és semmi más. Visszakalandozván a kalandra Stephen cipője már nemcsak zokniját, hanem Ellsworth Land kopár szikjeit is koptatja. Elképzelhető, hogy atomi szinten is így eltér pompában egy virágos mező és egy zord kietlen táj? Fura, hogy ugyanolyan szép szénatomok képesek egyszerre randa kőszenet és tündöklő szőke lányt alkotni. Az atomok világában most itt is hasonló lehet a táj, holott Stephen szeme rangsorolja a látott elemeket. A rangsor alján talán a sáros-algás lábnyoma, legtetején pedig szerelme mosolygós arca uralkodik. Sajnos őt most csak a képzelete látja. A kép szelete a sár végtelen proliferációját sugallja. Stephen óvatosan hatot lép előre, lépése a földre és a kíváncsiságára hatott. Képzelete hat a végtelenre, hé-t kiáltva a következő lépésre. A vakító napsugarak miatt beszűkült pupillái szűkre szabják látómezejét, fejét harminc fokkal megdönti, ellentétes irányba, mint ahogy a rumos kávét dönti magába. Dönteni kell: megtenni a nyolcadikat vagy mégis jól jönne az a rumos kávé.
9 óra 02 perc. Stephen teste olyan egyenesen áll, mint az óra nagymutatója ekkor. Szemét úgy hajtja egyre lejjebbre, ahogy a másodpercmutató halad. Nagymutató. De jól is jönne most egy nagy mutató, ami megmutatná a helyes irányt: bolyongani itt a semmiben, vagy visszaörvényleni oda, ahonnan érkeztünk. Visszaörvényleni a boldog ismeretlenbe, a pékségbe, ahol Charlie Gordon, Algernon hű gazdája nőtt fel? Charlie boldogabb lett attól, hogy kinyílt számára a világ, miután 180as IQ-val áldották meg korábbi fogyatékossága után? A korábbi szeretet képét felváltja a gúny, Mona Lisa mosolyát a paradicsom kígyójának kétkedése. Az ellsworthi paradicsomban se kígyó se gúny. Egyetlen árva virág ragyogó szépsége tündökli be a táj keleti szegletét. Kellett ez Stephennek, de vajon hol kelt ez? Egy Mussaenda erythrophylla. Ashanti vére, Gaia lüktetésének RH pozitívja, Ellsworth Land egyetlen szíve és keringése, artériája és vénája, szisztoléja és diasztoléja. Virága a világ ártatlan bája, kisugárzását a kozmoszig vágja. De vajon mily erő teremtette erre a nihillel bélelt pusztára, vajon mily értelem rendezte itt sorjába? Early morning pondering. Szirmainak fehér foltjai az elégedettség jelei: a fehér nem kér többet, minden igényt visszasugároz. Körülötte rózsaszín sugarak, a csábítás sugárútjai. Rózsaszín és fehér. Egyszerre vonz és taszít. A pondering virága. De mégis mi vonzotta erre a földre? Vagy mi taszította ide magából? Lehet, hogy egy Sterna paradisaea röptette ide az északi hemiszféráról? Sakktábla színű madarunk megpihenhetett út közben egy marakeshi virágárus kopott standján, egy huszármozdulattal felkapva virágunk csecsemőjét, gólyaként röpítve végig az óceánon. De hozhatta akár egy mocskos olajtanker hajó is, fuldokolva napokig a kátrányban, hogy végre felszabaduljon. Mocskossága teremté szépségét e nihili földnek.
Csak a szép alkothat szépet? Csak a jó hozhat jót ebbe a világba? Lelkünk fehérségének tisztasága, explicit tökéletessége mondatja azt, hogy nem kell, nem kérek belőle. De ott van körülötte a rózsaszín, a vörös lángolás telítetlen árnya. A luciferi csábítás implicit kacsingatása. A sarki csér tisztaságának és az olajtanker hajó mocskának antagonisztikus egyvelege. Ez a virág a maga mozdulatlan nyugalmában tombol, pillangóeffektusként kavarva fel földünk atomjainak rendezett rezonanciáját, olyan lelki entrópiává, mint a szerelem.
9 óra 54 perc. Stephen leszakít egy szirmot belőle, cserébe hullajtó hajszálaiból ad számára. Emléke egy olyan hatásnak, melyet akkor is érez, ha nincs ott vele. Létének varázsa ott rezeg minden egyes kvarkban. Ad perpetuam rei memoriam.
