- El tudna esetleg vinni a körforgalomig? Az autópályán nem sétálhatok sajnos, megbüntet a rendőr.
Miért is ne, semmiség. – válaszolja a sofőr a kissé megfáradt stopposnak, miközben óvatosan gázt ad, nagyot sóhajt, AUX vissza, tovább szól a rockmuzsika. A körforgalom-kihajtó az legjobb pozíció a „hüvelykujjazónak”, a sofőr még nem mered az egyenes út elnyelő világába, minden olyan szép lassan folyik, klikk-klikk, kattog az index, a kormány lassan fordul, nagy levegő, kicsi gáz, az út szélén álló ember tekintete pedig egyenesen a gépjárművezető szemébe mered, a közelség és a folyamat lassú csordulása képtelenné teszi a sofőrt, hogy indifferens legyen. Egyesek még jó ütemérzékkel ki tudnak sompolyogni a tekintetek találkozása elől, harántmozgást végeznek; üdítőért vagy cigarettáért nyúlnak; vagy éppen a mellettük ülő tekintetének védelmébe bújnak. Mások azonban beléptek a vörös zónába, ahol már szavazni kell, ahol már csak egy közönséges autó halad el a kevésbé közönséges álldogáló lény mellett, ez a fura lény megszólított engem, bennem meg a lelkiismeret forró gőze tört fel. Hirtelen az agy olyan gyorsan dolgozni kezd, a forró gőztől bekapcsol az amygdala, a másodpercek törtrésze alatt komplett SWOT elemzés fut végig a „páciens” fejében, melyből valami fizikai; és a valóság által is megfogható eredménynek kell születnie. Biztos büdös. Ki tudja, hogy mióta áll itt, az eső is esett nemrég, nadrágja ülepéről lecsorduló vízfolyások ott hagyják a nyomát a kárpitban. Vagy az én vérem fog ott folyni a kárpiton, a társadalom szerkezetébe mélyen beágyazott felismerhetetlenségig közönséges emberképet öltő pszichopaták járják a világot minden fele. Veszett a világ. Egyetlen menedékem ez a kis, négy keréken guruló védelmező doboz, előttem a „képernyő”, a lábam alatt pedig a „távirányító”, hármasba kapcsolok, és már el is kapcsoltam az adást. Lerakom a kapcsolót, széttárom a kezem, sorry, de nem.
Nem tudom, hogy a jókedvet sugárzó mosoly; a szánalom interpretálása; vagy a társaság iránti vágy vezérelte a megállásra, de egy zöld Opel éppen az utolsó fékmozdulatokat teszi meg a stoppos mögött. Ő a középső ujj helyett a középső pedált választotta. Ötven kilométer hosszú út egyedül, a rádió csak hányja a negatív energiákat: megkéselte, lelőtte, lefűrészelte a lábát, a kutyáját, drágább lett, elfogyott, rezsicsökkent, érvénytelenül szavaz. Talán ez a mosolygós fiatalember hoz egy kis pozitív fényt a létköznapjaimba. Külföldinek látszik, biztos sok izgalmas kalandot megélt, talán meg is értjük egymást. A történetekért cserébe én leszek a jótevője. Ez egy win-win szituáció. Ő win egy utat, én pedig letudtam egy napi jócselekedetet. A sors még csinálhat a nullából huszonkettőt és fordítva, szükségem lehet még a szerencsekártyákra. Tégy jót, légy jó, szeress, örvendj, yolo.
Én Sámuel vagyok, én pedig Noé. Nice to meet you. A következő városig megyek, jó lesz? Tökéletes, kipattanok az autópálya-felhajtó előtt majd. Mit csinálsz, ja tanulsz még, tök jó, én dolgozom, jöhetne már a jó idő, drága a benzin, ma vannak a választások. Remélem, marad a kormány, végre rend van az országban, az ember büszke a nemzetére. Én nem hiszek a kormányban, valójában a nemzetben sem igazán. Az emberiség mesterséges felosztása, csak rasszizmust és erőszakot szül. Ugyan már, ettől lesz sokszínű a világ, meg hát kell valahova tartozni. Sajnos az ember szavaz arról, hogy hova tartozzon. Az egyik legfontosabb szerződés, és mégis a legegyszerűbben írjuk alá: pusztán két, egymást metsző vonallal.
- Nem leszünk gyarmat.
- Nem üldözzük a szegényeket.
- Nem kell IMF.
- Nem kell Paks2.
- Ne haragudj, de eszembe jutott, hogy be kéne ugranom a nagymamámhoz, nincs éppen jól, nem tud egyedül elmenni szavazni, nem gond, ha mégis kiteszlek itt a következő kereszteződésnél?
